Az Új Symposion eddigi tanácsa ideiglenes jelleggel bírt és az alapító, illetve a Vajdasági SZISZ Tartományi Választmányának elnökségi határozata alapján alakult meg. Ez a tanács, mint a beszámolóból is látható, 1980. március 21-ike óta tevékenykedett. A kiadói és lapkiadói tevékenységrõl szóló törvény értelmében, amelyet a Tartományi Képviselõház még 1980-ban meghozta a tanács összetételérõl szóló határozatot, az új tanácstagok megválasztása igen bonyodalmas és több huzavona után mindeddig tartott. Ez a tény bizonyos értelemben kihatással volt az eddigi tanács munkájára is. A beszámolóból látható, hogy a tanács igyekezett a törvény által meghatározott keretek között tevékenykedni, megállapításaival, javaslataival és kezdeményezéseivel hozzájárulni ahhoz, hogy a folyóirat koncepciója, tartalma, terjesztése minél eredményesebben megvalósuljon. Nem mentségképp, de ki kell hangsúlyozni azt, hogy nem sikerült olyan helyzetet kialakítani, hogy a tanács évente többször is tárgyaljon a folyóirat munkájáról, annak minden részletérõl, de különösen a kiadói és szerkesztéspolitika minõségérõl és elvszerûségérõl azokon a területeken, amelyekért felelõsséggel tartozik mint tanács. Ezért személyesen mint tanácselnök is felelõsséggel tartozok.

Szeretném kiemelni, hogy a folyóirat számára, valamint a folyóirat és a szerkesztõ bizottság számára is jelentõs esemény történt e tanács mandátumában, az Új Symposion 20. évfordulója és a 200., jubiláris szám megjelenése. Kivéve a szerkesztõség által delegált néhány tagot, a tanács nem kapcsolódott be kellõképpen ennek a jubileumnak a megünneplésébe. Úgy érzem, hogy mind a szerkesztõség, mind a tanács részérõl, elmarad a megfelelõ kezdeményezés e téren. Ezzel kapcsolatban szükségesnek tartom továbbá megjegyezni, hogy a folyóirat két évtized alatt sokat tett a vajdasági magyar irodalom fejlõdése érdekében. Alapító tagjai közül kerültek ki nagyrészt a jelenkori vajdasági magyar irodalom, a Magyar Tanszék kiemelkedõ és ma már elismert személyiségei, ifjúsági folyóirat lévén immár két évtizede igyekszik felkutatni és affirmálási lehetõséget nyújtani az új tehetségeknek, akik irodalmi pályára léptek vagy más mûvészettel foglalkoznak, elsõsorban irodalomkritikával, nyelvészettel, képzõmûvészettel, filozófiával, stb. Kutatva az új formák után, igyekezett megtartani haladó szerepét, harcolni a konzervativizmussal, a maradisággal, a fiatalok által készített és a fiataloknak szánt és írt folyóirat sokban hozzájárult az ifjúság neveléséhez, igyekezett megszerettetni velük a szépet, a mûvészetet, formálni mûvészeti érzéküket, látókörüket, stb. Ezek csak egész tömören mondva egy része azon pozitívumoknak, amelyekkel a Symposion az elmúlt idõszakban dicsekedhet. Ellenben néhány tételnél, amelyek a folyóirat avantgarde-szerepét, mozgalmi szerepét hangsúlyozzák néha túlzottan is, és amelyek alapján nem egyszer súrlódásra került sor, többé-kevésbé összeütközésre eszmei-politikai irányvonalunkkal, szükséges megállni, mert ezek a jelenségek szerintem külön kifejezésre jutottak az utóbbi idõben.

Az az érzésem, hogy a szerkesztõség nem vette elég komolyan azt a figyelmeztetést, amely a még 1981-ben megtartott tanácsülésen hangzott el, és utalt arra, hogy az Új Symposionban megjelent egyes írások mondanivalójával kapcsolatban szükséges lesz eszmei.-politikai szempontból elmélyültebb elemzést is végezni. Szó volt azokról az írásokról, hogy emlékeztessek, Fenyvesi Ottó Orgia mechanica címû versére, Balázs Attila Közjáték Irmával, stb., amelyeket említettünk a tanácsülésen. Legenyhébben ezeket az írásokat kisebb-nagyobb kirándulásnak nevezhettük abban az idõben a folyóirat célkitûzéseinek, megállapított szerkesztési politikájának és elfogadott munkatervének kereteibõl. Az elmúlt egyéves idõszakban megismétlõdtek az ilyenfajta jelenségek. Többek között a 210. számban Radics Viktória írása a Golubnjaèával kapcsolatban, amely teljes egészében ellentétben áll a városi pártbizottság politikai állásfoglalásaival, és szocialista önigazgatási rendszerünk elmarasztalására utal. Továbbá a 211. számban megjelent Tolnai Ottó Orfeusz új lantja címû verse szerintem elfogadhatatlan tartalma és eszmei-politikai vetülete. Tolnai Gojko Ðogo védelmére kel, versében azzal foglalkozik, hogy a költõk szembenállnak a hatalommal, elmarasztalja rendszerünk lényeges intézményeit, egyértelmûen Ðogo és az általa meghirdetett eszmék védelmére kel. Amennyiben tudjuk, hogy Ðogo verseskötetében Tito elvtárs személye és forradalmunk vívmányai ellen lépett fel, a szóbanforgó vers közzétételével az Új Symposion szerkesztõsége éppen ennek az elfogadhatatlan politikai vonalnak ad hitelt és kiáll mellette. Ugyanebben a számban Eörsi István Jelenetek a sötétben, Gáli József emlékére (akit mellesleg 1956-os eseményekben való részvétel miatt börtönbüntetésre ítéltek Magyarországon, ugyanúgy mint magát Eörsit, és 1960-ban amnesztiában részesítették) címû írása foglalkozik olyan kérdésekkel, amelyek szerintem nem idevalók. Eörsivel kapcsolatban szerintem meg kell még jegyezni, hogy a Lukács Györggyel készült interjú is bizonyos problémákat keltett. Az MSZMP Központi Bizottsága élesen reagált rá, igaz, a szerkesztõség megértéssel fogadta azokat a javaslatokat és indoklásokat, amelyeket kaptunk a VKSZ Tartományi Bizottságában, és igyekezett olyan formában megjelentetni az említett szöveget, amelyre különösebb megjegyzést nem tett senki.

Az eddigi tanácstagok emlékeznek arra, hogy rámutattunk az ilyen tartalmú és kifejezésû írások károsságára, amelyek az avantgardizmus köntösét öltötték magukra bizonyos idõszakokban, mégpedig annak jellegeit, amelyeket a hagyományos kispolgári formák elleni lázadás, a világtól, illetve a valóságtól való elszakadás jellemzi. Ez nem más, mint az újbaloldali ideológiára jellemzõ anarchizmus egyik modern formájának megnyilvánulása. Tulajdonképpen az osztálytudat hiányáról és válságáról van szó, amely nem csak különféle intellektuális ultraradikalizmusban mutatkozik meg, hanem a társadalmunkból való menekülésben, szeximádatban és nem utolsó sorban az anarchizmusban. Ugyanakkor jól tudjuk, hogy az anarchista ultrabaloldaliság igyekszik elválasztani az értelmiséget a munkásosztálytól és annak forradalmi mozgalmától. Reakciós illúziója abban mutatkozik meg a legvilágosabban, hogy az értelmiségnek avantgarde szerepet kell biztosítani, mellõzve a munkásosztály egészével való kapcsolatot. Márpedig a szocializmus és az önigazgatás és a munkásosztály döntõ szerepének elvitatása bármilyen formában és burkolatban is csak ellenforradalmi tevékenységet jelent.

Az ilyen beállítottságot sok esetben a fiatalos lendület, állandó nyugtalanság és alkotói készség is kiválthatja, de ugyanakkor az eszmei-politikai felkészültség hiánya következtében lehetõséget ad arra, hogy tartalmuknál fogva ezek az írások elsõ olvasásra politikailag-eszmeileg neutrálisaknak tûnjenek. De ez nem így van. A lényeg az, hogy ha olyan formában írunk, hogy az megfeleljen a symposionista mozgalom baloldali radikális közgondolkodás értékrendjének, akkor az alapító vagy a párt rákérdez. Vagy ha úgy írunk, hogy elkötelezett, építõ hozzáállást tanúsítunk, akkor viszont megszegjük hallgatólagos eskünket az avantgarde, de inkább az avantgardizmus és a baloldali radikális és valóságtól való menekülésre kész hovatartozásunkhoz. Nem kell túl messzire menni, hogy megállapítsuk, hogy a sztálinizmus baloldali bírálata az önigazgatás elmarasztalására is kiterjed. Amikor belsõ fejlõdésünkben bizonyos megtorpanás észlelhetõ és áll be, vagy pedig olyan nehézségek merülnek fel, mint most, összetett gazdaságpolitikai vonatkozásban, az ultrabaloldal a más extremizmusokhoz hasonlóan élõsködõ szervezet lévén erõsödik. Ez magával vonja a többi negatív jelenséget is, mint például a nacionalizmust, az alkotószabadság liberalista beállítottságát, stb. A demokratikus dialógus tézisének túlhangsúlyozása szocialista rendszerünk és eredményeink elleni támadást hivatottak szolgálni. Ezért kötelesek vagyunk idõben felfedni, rámutatni és harcolni ellene. Amennyiben voltak is bizonyos póbálkozások ezen a téren, szerintem a tanács nem eléggé egyöntetû és kitartó, hogy tisztázza, mi a mai forradalmunk sorsának és érdekének szemszögébõl a Jugoszláv Szocialista Szövetség Köztársaság Alkotmányának és a Jugoszláv Kommunista Szövetség programjának szemszögébõl többé nem elfogadható. A tanács csak egy-két ízben volt olyan helyzetben, hogy az ilyen írásokat, még mielõtt megjelentek volna, kiértékelhette. Az említett Tolnai-verset, valamint a többi hasonló írást tehát a szerkesztõség teljes felelõsséggel tette közzé. Mindaz csak megerõsíti azt a követelményt, amit a tanács már elõbb is hangsúlyozott, hogy szükséges alaposabb szövegelemzéseket végezni, amelyeket a szerkesztõ bizottság készít, és a Tanács hivatott megvitatni. Ismételten kötelesek vagyunk feltenni a kérdést, hajlandó-e a szerkesztõség, illetve a szerkesztõ bizottság tartani magát az alapító által lefektetett alapelvekhez és a tanács által elfogadott munkatervhez, valamint a szerkesztési politikához, vagy sem. Ha igen, akkor azt bizonyítsuk tettekkel.

Továbbá szükségesnek tartom, hogy feltegyük a felelõsség kérdését, annál is inkább, mert megismétlõdõ jelenségrõl van szó, olyan tartalomról, amely visszaélve objektív nehézségeinkkel és szubjektív fogyatékosságainkkal, nyugtalanságot keltenek önigazgatási szocialista rendszerünk és fejlõdési irányvonalunk megváltoztatására, politikai vezetõségünk rágalmazására, stb. serkentenek. Az ilyen gyakorlattal szakítani kell.

Annak ellenére, hogy a szerkesztõség elemzését a tanácstagok elõre megkapták, néhány mondatban megkísérelem vázolni annak tartalmát. A szerkesztõség szerzõdésben megfogalmazott kötelezettségeinek ez év februárjáig eleget tett, az összes számot nyomdába adta, február elsején megjelent a januári szám is. Ez az egyik nagy sikere a szerkesztõségnek, annál is inkább mivel - ha nem tévedek - elõször fordul elõ, hogy az Új Symposion idõben jelenik meg. Ez valószínûleg a szerkesztõségi munka jó szervezettségének tudható be, ezenkívül a Nyomda TMASZ-szal való jónéhány megbeszélésnek. Sajnos a szerzõdést még nem tudtuk aláírni, de mivel az újabb számok idõben jelennek meg, minden föltétel megvan arra, hogy ez is megtörténjék.

Az eddigi program egyik fontos momentuma az volt, hogy minél több fiatal alkotót kapcsoljunk be a szerkesztõség további munkájába. A beszámolóval átölelt idõszakban hét fiatal alkotóval bõvült a munkatársi gárda, ami kielégítõnek számít. A folyóirat alapkoncepciója szerint társadalmi, politikai és mûvészeti célokhoz tartotta magát. Az avantgarde szellemében tevékenykedett mint azt az évi beszámolóból is hallhattuk. Másfél év alatt néhány jelentõs akciót sikerült lebonyolítanunk, amelyeket mindenképpen érdemes lenne megemlíteni.

1981. júliusában egy blokkban népeink és nemzetiségeink költészetének 40 éves évfordulójáról emlékeztünk meg, azután a Lukács Györggyel készített interjút, utolsó interjúját közöltük öt folytatásban. Megjelentettük a jubiláris, 200-ik számot, amely egyben a B. Szabó György munkaév lezárása is volt. Ebben a számban az elsõ nemzedék íróival készítettünk egy ankétot, hogy kimutathassuk az Új Symposion szerepét a tartományi kultúrában stb. Negyvenkét szerzõt foglalkoztatott a szám.

A késõbbiek során a jeles spanyol gondolkodóról, Unamunóról készítettünk egy számot, majd a hermeneutikának, a megismerés tudományának csináltunk egy mondhatni antológikus értékû számot, ugyanis a magyar nyelvû irodalom ezzel a kérdéskörrel ilyen formában még nem foglalkozott, és valamiképpen úttörõ szerepe volt az Új Symposionnak. Ezenkívül egy számban Balázs Attila munkatársunknak egy kisregényét is közöltük. Tõlünk telhetõen követtük az országban és országhatárainkon kívül lebonyolított kulturális manifesztációkat is. Anyagi gondjaink miatt sajnos nem tudtunk mindenhova eljutni, de beszámoltunk a Tanyaszínházról, a Sterija Játékokról, a ljubljanai grafikai biennáléról, a BITEF-rõl, az újvidéki, illetve a ljubljanai jazz-fesztiválról, stb. Mint a bevezetõben elmondtam, az elõzõ szerkesztõségi beszámoló óta a szerkesztõségi élet jelentõsen fellendült, valószínûleg ennek köszönhetõ az is, hogy sikerült a nagy késést behoznunk, és sikerült néhány olyan számot összeállítanunk, amelyek gyarapították olvasótáborunkat.

Nagy sikere van olvasóink körében a Centripetális farok címû, idézõjelben mondva, »publicisztikai rovatnak«, amely az utóbbi hónapokra terjedelmében is kiterebélyesedett és minõségileg is nõtt a színvonala.

Valamelyest megerõsödött a kritikai rovat, de elégedettek nem lehetünk vele, ugyanúgy, mint a fordításirodalommal se, nem szabadna, hogy az az 56 név megszédítsen bennünket, tulajdonképpen - mint ahogy korábban is mondtuk - minõségileg nincs probléma, de mennyiségileg igen. A programban ezekre a kérdésekre külön is kitértünk.

A költészet folyamatosan esztétikai meghatározója volt a lapnak, mint a korábbi években is, ezt igyekeztünk tartani is, nemcsak a befutott költõknek, de a kezdõ írogatóknak is helyet biztosítottunk.

A széppróza sajnos az utóbbi években, habár néhány pályázat elõrelendíti majd remélhetõleg, eléggé stagnáló állapotban volt, sajnos a Symposion se tudott ezen segíteni, rendszeresen közöltünk novellákat, és mint említettem, regényt is. Tõlünk telhetõen a modern prózairodalmat igyekeztünk kritikailag követni.

Mûfaji szempontból törekedtünk a változatosságra, vers, regény, novella, rádiódráma, esszé, kritika, kommentár, pamflet, stb. volt a lapban.

Néhány mondatban megpróbálnám vázlatosan ismertetni azt, ami ott fölmerült és elhangzott. Konkrétan Radics Viktória írásával kezdeném. A szerkesztõség álláspontja az volt, hogy munkatársunknak a Sterija Játékokra vonatkozó mondanivalójával egyetért, viszont önbírálóak voltunk akkor, amikor elmondtuk, hogy nem figyeltünk, és nem figyelhettünk oda az írásra kellõképpen, mivel a Centripetális farok címû rovatban jelent meg, és ez a rovat közvetlenül a lap leadásának utolsó pillanatában áll össze, ugyanis ott minden idõszerû dologra reagálunk, sajnos kissé megkésve jött, és talán elnéztünk bizonyos kitételeket az írásban, amit valószínûleg a fiatalos hév diktált, és amely kitételek valamiféle félreértésre is okot adhatnak.

Eörsi István versét leközöltük, tudván azt, hogy ki volt az, akihez címezte a verset, Gáli, aki megjárta a koncentrációs táborokat és a sztálini börtönöket, amelyre azok a bizonyos vissza-visszatérõ sorok is utalnak, mi a versbõl ezt olvastuk ki, ennek a kritikáját. Egyébként Gálinak könyve is jelent meg Magyarországon.

Csak egy rövidke észrevételem lenne a Lukács-interjúról elmondottakhoz. Azt hiszem, mindenképpen méltánytalanság volna a szerkesztõséget azzal vádolni, hogy helytelenül járt el akkor, amikor a Lukács-interjút megjelentette. Annál is inkább, mert tudjuk, hogy korábban ez az interjú már megjelent éppen egy újvidéki folyóiratban, a Letopisban, a teljes szöveggel. Természetesen akkor, amikor ezt az interjút közöltük, érthetõ módon mi nem vehettünk számot bizonyos külpolitikai vagy diplomáciai konstellációkkal. Mindenesetre, amikor az a bizonyos éles reagálás az MSZMP részérõl megtörtént, természetesen a szerkesztõség ennek értelmében bizonyos kihagyásokkal élt, mint ahogy az olvasóinkat errõl értesítettük. Úgyhogy nem emlékszem már pontosan, hogyan hangzott Laciéknak a szövege, de azt hiszem, hogy ilyen értelemben ezt pontosítani kell, tehát itt a szerkesztõség azt hiszem nagyon is következetesen járt el. Még egy észrevételem lenne, egyébként Sziveri ezt már említette, a Gálinak ajánlott Eörsi-oratórium kapcsán. Az ugyan igaz, mint már hallottuk, hogy mind Gáli, mind Eörsi 1956 után börtönben voltak egy ideig és késõbb kaptak amnesztiát. De hát tucatjával sorolhatnánk föl még igen jeles, igen érdemes magyar mûvészeket és írókat, akik minden további nélkül a mai Magyarországon is megjelentetnek, és mi is közöltük õket, és nem csak az Új Symposion. Egyébként Gáliról már elmondta Jancsi azt, hogy nemrégen jelent meg Magyarországon is egy nagyon jó könyve, Gáli nem él már, Eörsit nem kell bemutatni, õ is Magyarországon is igen gyakorta közölt szerzõ. Következésképpen mi érthetõ módon nem foglalkozhatunk olyan kérdésekkel, amelyek a magyarországi szerkesztõségeket, illetve a magyar kultúrpolitikát érintik közelebbrõl, és ilyen részleteket nem is túlságosan ismerünk, és az igazság az, hogy túlságosan nem is vagyunk erre kíváncsiak, mert bennünket ezek csak meglehetõsen áttételesen érintenek. Itt elsõsorban az esztétikai mércék a döntõek, mind a magyarországi, mind a más országokból, vagy akár a hazai szerzõk szövegeit tekintve.

Még csupán a Radics Viktória írásával kapcsolatban szólnék hozzá. Azt hiszem, pontosan mondta János, de nem húzta alá azt a mondatot, hogy mi elsõsorban ennek az írásnak a leglényegével értünk egyet, de formai tekintetben nem mindennel, és természetesen van ebben az írásban egy-két személyeskedõ kitétel is, amit mindenféleképpen felül kell vizsgálnunk. Azonban az írásnak a lényege, amelyben különben nem a Golubnjaèáról szól az írás, mint tudjuk, hanem a Sterija Játékokhoz és azon belül is a Karamazovok elõadásához kapcsolódó kis pamflet volt, tehát ennek az írásnak a tartalma elsõsorban azt hangsúlyozza, és arra hívja fel a figyelmet, igaz, bíráló hangon, amirõl a jugoszláv sajtó egészébõl már korábban is értesülhettünk,hogy a Karamazovok bemutatása, pontosabban be nem mutatása körül nem volt minden tisztázott, és akörül volt bizonyos manipuláció mind a színházi berkeken belül, mind azon kívül. Tehát ezzel a tartalmi résszel mindenféleképpen egyetért a szerkesztõség, azt hiszem, ellenben bizonyos formai kitételekkel, bizonyos félreérthetõ megfogalmazásokkal természetesen nem tudunk teljes szívvel-lélekkel egyetérteni. Köszönöm.

Most egy kicsit még jobban konkretizálom ezt a fogalmat. Aki foglalkozott politikával, az tudja, hogy a baloldal egy gyûjtõfogalom, egy elég széles skála, amibe sok minden beletartozik. Például többek között a szociáldemokraták is baloldaliaknak tartják magukat. No már most a baloldali radikalizmus éppen ezzel szegül szembe. A baloldali radikalizmus voltaképpen azt jelenti, hogy mindvégig az embert veszi szemügyre és aközben egy polgári világállapot ellen lép fel. Tehát voltaképpen ezt jelenti a baloldali radikalizmus. Jómagam is, még egyszer hangsúlyozom, csupán ilyen értelemben használtam, és ilyen értelemben is tartom használhatónak.

Azt hiszem, hogy politikai meg módszertani kérdésre hívnám fel a figyelmüket. Elsõsorban a tanácstagokét. Itt tulajdonképpen ez a tanácsülés, amely tanácsülésre kaptunk bizonyos anyagokat. A tanács saját munkáját az alapító által megfogalmazott platformon végzi, ennek alapján kidolgozza kiadópolitikáját, és ennek alapján a szerkesztõbizottság elvégzi a munkaprogramok kijelölését. Ha jól megnézzük, a Tanács jelentése, amely ugyancsak foghíjas, mert nem tudjuk, hogy hányszor ült össze, mikor ült össze utoljára, melyek voltak azok a problémák, amiért nem volt teljes létszámban, milyen határozatokat hozott, azokat a határozatokat a szerkesztõség hogy hajtotta végre, minderre nem kapunk választ, viszont kapunk egy szerkesztõségi jelentést, amelyet a fõszerkesztõ itt ismételten elmondott, bizonyára a magnetofon miatt. És amelyben tulajdonképpen megismétli azokat a kitételeket, amelyek a jelentésben vannak. A jelentés teljes egészében formális, nem a lényeget takarja, átmesél, tényeket összegez, és rábízza a tanácsra, hogy a lényeges elemzést végezze el maga, illetve azzal a kitétellel, hogy mindent összegezve a vázolt sikerek mellett, zárójelben nem zárja ki annak lehetõségét sem, hogy bizonyos negatívumok is kimutathatók a lapban. Igaz,utána némi önkritikával jelezte azokat a pontokat, ahol egyetért a tanácselnök fölszólalásával, és jelezte, ebben a pillanatban nem lehet tudni, hogy a saját véleményét, vagy pedig a szerkesztõség véleményét, hogy mivel nem ért egyet. Erre azért hívom fel a figyelmüket, mert a Tanács semmiképpen nem volna jó ha megjátszaná azt az ellenõrzõ szervet, amelynek most olyan elemzést kell elkészíteni, amelynek semmi köze egy szerkesztéspolitikához, egy szerkesztõség álláspontjához. Kérem, ha a Tanács úgy értékeli, hogy ez a jelentés nem tartalmazza mindazt a lényegbevágó elemzési pontokat, akkor utalja vissza a szerkesztõségnek, hogy végezze el az itt fölmerült kérdések alapján az utólagos elemzést. Elméletben ugyan nem mindenki elõtt letisztázott a radikalizmus, de amikor a radikalizmus mellett vagy ellen úgy állunk ki, hogy ugyan bizonyos írásoknál a mondanivalóval egyetértünk, csak némely kitételét kérdõjelezzük meg, akkor nem tudom, hogy lehet olyan mondanivalóval egyetérteni, amely mondanivaló tulajdonképpen erre a társadalomra azt mondja, hogy egy »neslobodno društvo«. Hogy ebben a társadalomban mi mindent kell csinálni, mert hát szóval egy ilyen társadalomban jobb hogy ha az ember nem teszi ki magát annak, hogy valami történjen vele. És nem véletlenül merül föl ez a kérdés a Golubnjaèa kapcsán, mert a Golubnjaèával kapcsolatban hasonló belgrádi argumentációval éltek, hasonló rekvizitumokat kínáltak föl, hogy ne említsek katonaságot is, amely úgy látszik a Symposion mondanivalójában is, függetlenül, hogy Karamazovokról és Sterijáról van szó, tehát üdvözölné egy ilyen katonaság részvételét, hogy rendet teremtsen itt a színház körül, csak nem tudom, hogy ez a radikalizmus hol állna meg. A színháznál, vagy pedig még tovább menne. Tehát én egyetértek azzal, hogy nagyon is kell a fiataloknak, hogy az ultrabal és a radikalizmus és minden elméleti kategóriákat és evilági gyakorlatban elõforduló jelenségeket megmagyarázzunk, de akkor tudjuk le is vezetni azt a gyakorlatban, akkor a gyakorlatban ne legyünk naivak, hanem nevezzük tényleg meg a dolgoknak a lényegét. Én tényleg nem akarok kitérni, nem is az a feladatom, itt is véletlenül vagyok, mint ahogy véletlenül kerültem föl a Symposion oldalaira is, és elég sokáig Bálint Imre igazgató volt ott, persze nem tülekedtem, hogy fölkerüljek, de ha már fönt vagyok, akkor el is akartam ide jönni.

Itt az is elhangzott ugye, hogy esztétikai, mûvészet, és mûvészeti, és általános költõi sors, metafizika, Ottó verse. És hogy a szerkesztõség visszautasítja ezeket a vádakat. Én azt hiszem, hogy elsõsorban ezek nem vádak, hanem tények. A Gojko Ðogo nem metafizika, nem esztétikai kategória. A Tito-ellenes versek nem esztétikai kategóriák ebben a pillanatban, azok tények, azok bûnvádi eljárásnak a tényei. És ez mellett az a Gojko Ðogo, akit ott annyira elsirat a pertlije, jobban mondva a cipõfûzõje miatt jóbarátunk, Tolnai Ottó, az szabadon van, végzi a munkáját, az nincs börtönben. Kinek kell ez? Minek kell ez? Hova akar fölsorakoztatni bennünket Tolnai Ottó? Nem ha a Symposion ezt nem tisztázta, akkor azt hiszem jó volna, ha a Tanács ismét visszautalná, hogy ezeket a dolgokat tisztázza le. Az esztétika, amikor politizál, akkor ne akarja csak csupán az esztétikai kategóriákat magára fönntartani.

Ide tartoznának tulajdonképpen tehát azok a részei az Új Symposionnak az eddigi gyakorlatából, amelyet megvalósításnak nevezünk. Ebben a megvalósításban úgyszintén, hogy úgy mondjam, klasszifikálni kell, hogy megmondjuk, mi micsoda, és miért az, amit annak nevezünk. Természetesen az eredményeket sem kell elhallgatni. Azt hiszem, nagy eredményekrõl hallottunk, illetve olvastunk itt. Senki ebben a társadalomban nem mondja azt, hogy különösen az ifjúságnak, vagy fiatal értelmiségieknek vagy tollforgatóknak, legyenek azok írók, költõk, a tévedés lehetõsége nincs megadatva. Sõt. Én azt hiszem, hogy a Symposion legkevésbé ott tévedett, hogy saját munkatársai körébõl tévedtek. Tévedett egyfajta szerkesztéspolitikával, tévedett tulajdonképpen egy átvett egy becsempészett, politizált esztétikával. Itt beszélünk Eörsirõl és hasonló költõkrõl, miegymás. Kérem, az nem esztétika csupán, amikor átveszünk egy Zalán-verset, amelyet megírnak Budapesten november 17-én, és keresik Szõcs Gézát Románia-szerte, föladják a verset Jugoszláviában, Újvidéken. Ez esztétika?! Itt vannak, ha más nem, katonaviselt emberek, és tudják, hogy mi az esztétika, és hogy itt ebben milyen esztétikát kell keresni.

Úgyszintén nagyon sokat beszélgettünk arról is a fõszerkesztõvel az utóbbi idõben, hogy miként lehetne segíteni az Új Symposion körülményein, anyagi sorsán, és ahogy tudom, többek között az utóbbi idõben az is elõször oldódik meg, hogy az Új Symposion nem veszteséggel zárja ezt az évet. Ez azt jelentette, hogy a Forum dolgozóinak is negyvenvalahány millió dinárt oda kellett adni az Új Symposionnak. Nem számítva azt a dotációt, amit a társadalom nyújt. Ezt az Új Symposion szerkesztõsége, karöltve a szerkesztõbizottsággal, tanáccsal, annak a kiadói politikának a megvalósítására használja föl, amelyet kijelöl. Ezeket az eszközöket egy társadalomban se azért adják, hogy az oppozíciót, még ha az demokratikus oppozíció örve alatt is van, hogy éltesse, és hogy örüljön annak, hogy van egy belsõ ellenállás, belsõ oppozíció. Különösen nem azért adja, hogy azoknak a verseit közöljük, akik külföldi emigrációban vannak, disszidensek, romániai, legalábbis fogalma sincs az olvasónak, hogy most a Napló, amely Bukarestet címjelzi, hogy az most ott él, vagy él-e ott, vagy pedig már máshol él.

Jó. Én azért mondom, mert vannak ott Zalán-versek, a szerkesztõség ismerheti ezeket, az olvasó nem ismeri.

Igen. És azt is olvastátok, hogy mit ír, nem tudom melyik oldalon, a hetedik vagy negyedik oldalon. Ismét a Román Munkáspártnak a visszajelzésére vár a Symposion? És különben ez a hírnév-mánia, azt hiszem hogy pontosan az Ottó versében is benne van. Egyszóval, a kiutat én tényleg csak egyfajta önkritikában látom, amelyet itt az eddigiek során tényleg elvétve tapasztal az ember, az önkritika ne legyen hamuszórás az embereknek a fejére. Az önkritika akkor ér valamit, ha tényleg egy vitának, egy argumentációnak, egy meggyõzõdésnek az eredménye. Nem kér itt számon senki ilyen vagy olyan nagy szavakat. De én azt hiszem, hogy a Tanácsnak el kell azon gondolkodni, hogy tulajdonképpen megelégszik-e egy ilyen jelentéssel, vagy pedig ezt a jelentést visszautalja a szerkesztõségnek. Annál is inkább, mert ahogy tudom, most két tanács ül, a régi és az új. Így átvenni egy tanács vezetését én nem tudom hogy mennyi fantázia van benne. Én nem akarnák, lehetséges, hogy a késõbbiek során még szót kérek, de ha a szerkesztést elemzi az ember, akkor más összetevõkre is rájön. Hogy nem véletlenül volt benne a Krivokapiæ cikke, hogy nem véletlenül jelent meg a Tolnai verse, hogy az egyik vagy a másik nem véletlenül jelent meg. Mert a kollázsból, ha naiv is, csak ilyenfajta elemzésnek a végpontja látható. Ha nem az, akkor meg kell mondani, hogy nem az. Köszönöm.

Nem tudom. Errõl nekem mondjuk nem az a véleményem...

Én nagyon sajnálom, hogy közbeszóltam, de azért vettem bátorságot, mert amikor én beszéltem, akkor is közbeszóltak. Ismétlem, nem az a célom, nem az a célunk a tanácsüléssel, hogy magyarázatot szolgáltassunk arra, amire nincs magyarázat. Ha valamire nem tudunk magyarázatot szolgálni, van két lehetõség, több nincs. A Tanács vagy elfogadja, vagy nem fogadja el. Ha nem fogadja el, ismét két lehetõség van, vagy megcsináljuk azt az önkritikai jelentést, vagy ha nem tudjuk, nem vagyunk rá képesek, beadjuk a lemondásunkat. Ha nem, akkor beadja a Tanács. Itt azt hiszem más kiút ebben a pillanatban nincs, az, hogy itt vitázgassunk egymással azon a szerkesztõségi jelentésen, amely nem az, amin lehetne kifejteni egy vitát. Itt a vitát tulajdonképpen emeljük egy szerkesztõségi jelentésre. A szerkesztõség az írásos jelentésében zárójelben tünteti föl azt, amirõl nem szól. Ismét nem tudom, hogy a fõszerkesztõnek, mivel a többi bizottsági tagokat nem hallgatta az ember, vagy nem jutottak még szóhoz, hogy vajon a bizottságnak a véleménye-e mindaz, amit a fõszerkesztõ elmondott.

Azt hiszem, arra kellene törekednünk, hogy végül itt egy értelmes párbeszédet folytassunk és valóban megvizsgáljuk azokat a szövegeket, amelyeket problematikusnak tartunk, és végül valamilyen megoldásra jussunk ebben a kérdésben. Csak visszakérdeznék, tényleg minden vita nélkül, hanem éppen a párbeszéd végett: adott esetben én személy szerint nem értem, nem tudom, hogy például Szõcs Géza neve, ami az egyik Zalán-vers fölött fordul elõ, ebben a konstellációban miért okoz problémát. Tehát szeretném, ha egészen konkrétan megvizsgálnánk egy-egy szöveget.

Te azt akarod mondani, hogy te nem tudod, hogy ki az a Szõcs Géza és mi történt vele az õsszel. Hát azért ne játsszuk meg magunkat! Ha nem tudjátok, akkor majd én megmondom.

Nem akarok sokat beszélni és nem akarok vitatkozni veletek, egyébként se tetszik nekem ez a vita, hogy egyik oldalról megkérdõjeleznek és bírálnak bizonyos dolgokat, és a másik oldalról nem éppen hivatalos hévvel, ahogy itt a jelentésben hangoztatják, elég lagymatagon védekeznek és elég lagymatagon egy-két tételt elfogadnak. Én mint az új tanácsnak a tagja nem szeretném, ha az új tanács ugyanezekkel a dolgokkal meg lenne terhelve, ami nem a mi mandátumunk alatt történt és jelent meg. Szerintem is a szerkesztõségnek ez a jelentése ilyen formában nem elfogadható még ilyen kiegészítéssel sem, amit Sziveri pár mondatban adott. Azt hiszem, hogy itt vannak komoly eredmények, vannak hibák, és én nem szeretném fölfújni azokat a hibákat, de azt tessék komolyan kielemezni, ahogy azt megérdemlik, és ne itt, párbeszéd és dialógus formájában és enyhe veszekedés formájában most elemezgessük ezeket a szövegeket. Ez nem a Tanácsnak a feladata és azt szeretném, ha a Tanács tiszta lappal indulhatna, hogy ezek a dolgok tisztázódjanak.

A másik oldalról, ahogy látom a dolgokat és ahogy a vita folyik, teljesen egyetértek azzal, hogy itt úgy látszik jelentkezik egy olyan dolog, hogy az egyik oldalról elhangzott elemzés, amely a bevezetõben elhangzott, a másik oldalról egy keményfejû védése a másik jelentésnek, amely, gondolom, hogy egy ilyen vitával nem tudunk arra a pontra jutni, amire szeretnénk, hogy lényegesen és pontosan kielemezzük azt, hogy mi történt. Biztos, hogy a szerkesztõbizottságnak is sokkal kritikusabb szemszögbõl kell elemeznie a dolgokat, mert nem lehet azt mondani, hogy éppenséggel ott lehetett volna más név is, vagy hogy véletlenül jelent meg a szöveg végén, gondolom, hogy ezek nem olyan érvek, amelyekkel nekünk itt foglalkozni kell, és én is ajánlom, hogy konkrétan ki kell elemezni ezeket a dolgokat, amelyekrõl itt a vitában szó volt, és ezzel a jelentést ki kell szélesíteni.

Azután, nem csak negatív jelenségek mutatkoztak a Symposionban, hanem elsõsorban pozitívak, megítélésem szerint a Symposion olyan lépéseket is tett, amelyek igenis a Tanács ülésén elhangzott hiányosságokat próbálták korrigálni, egy túlságosan irodalomközpontú, hermetikus, egy nem angazsált érdeklõdést próbáltak a maguk módján a Symposion munkatársai korrigálni. Azután, a rendszeres megjelenés, ez is nehézségeken keresztül valósult meg, és tudjuk nagyon jól, hogy ezért is milyen hosszú évekig tartó mulasztásokat kellett a mostani szerkesztõségnek pótolni. Tehát egy sor dolog volt, lehet, hogy negatív jelenségek is, de feltétlenül egy sor pozitív mozzanat, amit soha nem ült le a Tanács megtárgyalni. Szerintem elsõsorban a Tanács hatáskörébe tartozik az, ha vannak vitás cikkek, hogy azokat megvitassa, vagy megjelenésük elõtt vagy megjelenésük után, és nem a Magyar Szó kommentátorának. Ez a Tanács kompetenciájába tartozik. Úgy hogy szerintem a Tanácsnak kell elsõ sorban önbírálatot gyakorolni és azután nézni, hogy ki hol tévedett.

Én hamarosan el fogok menni és szabad lazítani, amíg én beszélek. Amit Beáta mondott, hogy mennyire szólamok a Tanács munkájáról elhangzottak, az kiderül abból, hogy hányszor jött össze a Tanács, és valószínûleg a szerkesztõség is formálisnak vélte a Tanács létezését, és egész tevékenységét, mert hogyan szólhat hozzá a tanácstag, aki kívülálló és a lapból, a lap olvasása közben foglalhat állást, vagy a Magyar Szóból, vagy valamilyen mendemonda alapján, amikor a tanácstagok, legalábbis egyesek, arra, ahol én lakom, nem kapták meg a Symposiont. Amikor elõ akartak rá fizetni, azt mondták, hogy nem kell, hisz a tanácstag majd megkapja. Az elõzõ szerkesztõség erre figyelmet szentelt, üdvös lenne, ha az új tanácstagok már rendszeresen kapnák... Ha találok a trafikban, akkor megveszem, de ez nem lehet...

Azután a tanácstagok megválogatása nagyon-nagyon fontos lenne. Elsõsorban aki idejön, annak nem szabad hogy komplexusa legyen azért, mert nem ért bizonyos dolgokhoz. Tehát olyan embert választani, aki érdemlegesen hozzá tud majd szólni.

Csak néhány szót arról, hogy elolvasva ezt a két beszámolót, elsõsorban a kiadói tanács tevékenységérõl szóló beszámolót nem írta alá senki. Most itt az ülésen az eddigi Tanács elnöke azt hiszem elég önbírálóan szólt, egész más hangnemben, mint az írásban illetve nyomtatásban elõre megkapott beszámolóban. Ezzel azt szeretném mondani, hogy ez az önbírálat a Tanács részérõl részben már gyakorolva van, részben a tanácselnök saját magára vállalta a felelõsséget az eddigi tétlenségért. A másik, ami nyilvánvalóan ebbõl következik, hogy amikor egy lappal baj van, annak a lapnak van egy alapítója, egy kiadói tanácsa, akkor nem lehet kizárólag csak a szerkesztõségre hárítani, habár vitathatatlan a felelõssége, hanem nyilvánvalóan a kiadói tanács is, mint az elõttem beszélõ elmondta, felelõs, ugyanakkor az alapítónak is nagyobb szerepvállalást kell mutatnia, ha egy lap hozzá tartozik, különösen ha egy olyan folyóiratról van szó, mint a Symposion, amelynek a beszámolóban is fölvázolt, illetve leírt erényeit senki se vitatta el. Azt hiszem, hogy itt a probléma most nem is abban van, hogy valaki is elvitatja a Symposionnak az eredményeit, amit ne soroljak föl nem tudom már hányadszor, itt elõttem már elmondták. Sziveri, azt tudjuk, megismételte a beszámolót, átmesélte a tartalmát és nem valami nagy önkritikával beszélt a problémákról, egyedül Fehér Kálmán mondta ki nyíltan a problémát és a lehetõségeket is fölvázolta.

Most nekem fölmerül egy kérdés, azt hiszem Gion is beszélt errõl, hogy hogyan veheti át a tanács szerepét, hogyan töltheti be egy új tagság, ha nem tisztázódnak ezek a kérdések. Itt a lehetõség valóban csak az, amit Fehér Kálmán mondott, hogy a Tanács mostani tagjai, tehát a régi tanács tagjai jó lenne, ha nyilatkoznának arról, hogy mi legyen a sorsa ennek a Sympóról készült beszámolónak. Ha nem fogadjuk el ezt a beszámolót, akkor az a két lehetõség van, hogy vagy visszavetjük újabb átdolgozásra, és ugyanakkor azt hiszem, hogy a napirendi pontok többi része el is maradhat, mert ha nem fogadtuk el a beszámolót, akkor nem tudom, van-e lehetõség arra, hogy az új kiadói tanács megalakuljon, a másik, hogy a Symposion 1983-as évi munkatervérõl beszélgessünk. Tehát azt hiszem, hogy most nagyon jó lenne, ha a Tanács régi tagjai azért elõbb-utóbb nyilatkoznának, hogy mi legyen a sorsa ennek a mostani beszámolónak, hogy továbbléphessünk, mert így ez csak egy helyben topogás marad. Köszönöm.

Ha szabad, akkor néhány szót. Azt hiszem, nagy kár, hogy nem tartottunk több olyan ülést, mint az a sokat emlegetett volt 1981 õszén. Tudniillik emlékszünk rá többen, hogy a Tanács akkor valóban figyelmeztetett egyes jelenségekre. Akkor, ha jól emlékszem, abban egyeztünk meg, hogy ügyelni kell egy kicsit arra a dologra, nehogy elszaporodjanak, nehogy, hogy mondjam, eszmei tévútra keveredjen a lap. No, aztán mi régi tanácstagok valamennyien felelõsek vagyunk, hogy nem került sor több ilyen összejövetelre. Talán nem következett volna be az, hogy az elõtt említett, talán kissé erõs kifejezéssel, vakvágányra kerüljünk, amely, reméljük, hogy ezen átjuthatunk.

Azt hiszem, nem szükséges különösebb összegezést végezni. Itt elhangzottak egész konkrét vélemények és javaslatok. Szerintem az a javaslat, ami a viták túlnyomó részébõl is látható, hogy úgy a tanács mint a szerkesztõség tevékenységének az elemzése eléggé foghíjas és egész biztos, hogy szükség lesz arra, éppen abból az okból kifolyólag, hogy ne az új tanácsot terheljük meg bizonyos problémákkal, amelyek jelentkeztek, hogy kiegészítsük ezeket a jelentéseket. Hangoztatom, hogy ezek jelentések, és nem külön elemzések. Tény az, hogy a Tanács, hogy szükséges alaposabb elemzést végezni, ami teljesen más koncepció és hozzáállás szerinti, amelyikben alapos szövegelemzéseket végzünk, és ugyanakkor, abból kifolyólag a szerkesztõség, illetve a szerkesztési politika megvalósítását elmélyültebben tárgyaljuk.

Ami a jelentéseket illeti, mind a tanács, mind a szerkesztõség jelentését, ezekbõl a javaslatokból, vitákból kiindulva szükséges lesz kiegészíteni. Tehát konkrétan javaslom, hogy ma a régi tanács ne fogadja el ezt a jelentést, hanem utasítsa vissza kiegészítésre. Ugyanakkor azt hiszem, nem veszítettünk semmit azzal, hogy az új tanácsot is összehívtuk, legalább megismerkedett azokkal a problémákkal, amelyek jelen voltak az elmúlt idõszakban, és a továbbiak során nagyobb figyelemmel és hozzáértéssel bírja a saját feladatait végezni.

Tehát én csak ezt az egy javaslatot tenném, azzal, hogy nem tudom, tudunk-e konkrét idõt javasolni most ebben a pillanatban, hogy tíz napon belül legkésõbb a tanács újból összeüljön ilyen összetételben, illetve hogy addig biztosítani tudjuk azt is, hogy akik még nem delegáltak az új tanácsba, az oktatási érdekközösség, stb., azok is elvégezzék a delegálást és az új tanács legalább komplett legyen.

Utána következõ hét eleje. Nem tudom, a négy óra vagy öt óra jobban megfelel. 21-én, négy órakor.

Nem szeretnék a kiadói tanács vagy a szerkesztõség konkrét munkájába beleszólni, de engedjétek meg, hogy az alapító, a tartományi választmány tájékoztatási bizottságának nevében pár dologra figyelmeztessek. Arról van szó, hogy a kiadói tanácsok munkája, az Ifjúsági Szövetség által megállapított 5+2 arány meglehetõsen rossz, arról nem is szólva, hogy a Polja kiadói tanácsa meg sem alakult, de ez most mellékes... Ebbõl a következtetésbõl, amiben most megegyeztetek, még nem derül ki, hogy mi fog történni a következõ tíz nap alatt. Itt már majdnem szétmentünk, én csak azért szóltam, hogy az, hogy a szerkesztõség kiegészíti, abból én nem látok semmi új lehetõséget, mert nyilvánvaló, hogy a szerkesztõségnek mi a véleménye, azt hiszem, hogy õk azt világosan meg is mondták.

Zombori Imre vagyok, szeretnék nem ezzel a vitával kapcsolatban, bár megvan róla a véleményem minden esetre, hanem mással kapcsolatban, amit az elvtársnõ mondott, az a megjegyzés azokról az új tanácstagokról, és én mondhatnám magamra ismertem, úgy hogy nem tudom, valahogy az én esetemben, amikor engem ide küldtek, akkor a kulcsrendszer volt a kérdésben, úgy hogy a hallottak alapján, meg ahogy a Symposiont ismerem, nem vagyok biztos abban, sõt tudom, hogy nem bírnék itt adekvát módon dolgozni az új tanácsban, úgy hogy gondolom, hogy itt hiba történt valószínûleg, amikor az új tanácsnak az összetételét határozták meg, úgy hogy szeretném, ha ez a hiba kijavítódna, esetleg egy olyan ember foglalna itt helyet én helyettem, aki konstruktív módon bírna hozzájárulni ennek a kérdésnek a megvitatásához.

Most ezen ne vitatkozzunk, ez az alapító dolga, hogy kitõl kér delegátust a tanácsba, ezt nem mi döntjük el. Ha azok, akik delegáltak, megbíztak benned, akkor mi is megbízunk.